Előző írásomban szerettem volna körvonalazni a túlhaladott fegyelmezési elvek problematikáját, és rávilágítani, miért is oly szükségszerű a klasszikus fegyelmezési módszerek átgondolása, és helyettük konstruktív megoldások keresése.

Amikor egy tanártól azt hallom, hogy „De hát nekem nincs időm új módszereket tanulni, egyébként sincs megfelelő továbbképzés, ha pedig van, túl drága. Arra pedig végképp nincs időm hogy tanulmányokat vagy módszertant olvassak!”, akkor először is eszembe jut Jocó bácsi, másodszor pedig az az egyszerű megállapítás, miszerint „De igenis, van időd!”. Ugyanis, – tudom, közhelyként hangzik – az embernek arra van ideje, amire időt szán. És igen tisztában vagyok vele, hogy pedagógusként az ember nem bővelkedik szabadidőben. Mégis, ahhoz, hogy a választott szakterületet hivatásként definiáljuk, bizonyos feltételeknek eleget kell tennünk, például saját meggyőződésünk alapján illene a folyamatos önfejlesztést gyakorolnunk. Ez pedig korántsem időhiány kérdése!

Nagyon könnyen esünk a tanult minták követésének hibájába, még abban az esetben is, ha széleskörű módszertani tudással rendelkezünk. Én nem hiszek abban, hogy „pedagógusnak születni kell!”. Vannak bizonyos személyiségjegyek, melyek megkönnyítik a pedagóguspályát, ilyen pl. a humorérzék, az esetleges konstruktív szülői illetve pedagógusi minta, de ezek hiánya sem feltételez rossz pedagógust. Szerintem a megoldás abban rejlik, hogy az tanuljon tanárnak, aki kellően elhivatottnak érzi magát, és aki képes kivétel nélkül minden gyerekben meglátni a jót, az egyediséget és a tehetséget (persze ez olykor csak a tanulmányok alatt derül ki, amikor még mindig nem késő váltani). Egy pedagógus nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy a nemtörődömség csapdájába esve automatizált tevékenységként tekintsen munkájára. Amennyiben ez megtörténik, akkor a teljes kiégést megelőlegezvén forduljunk szakemberhez segítségért! Ha pedig már úgy érezzük, nincs segítség, akkor a magunk, a gyerekek és az egész társadalom szempontjából az a legjobb megoldás, ha még méltósággal elsétálunk, és új életutat keresünk.

woman-2701154_1920

A tanulás nagyon fontos. Tanulás nélkül ebben a világban céltalanul bóklászunk, nem találjuk a helyünket és az egyéniségünket. Egy pedagógus tanulás nélkül az osztályban olyan, mint rossz színész a színpadon. Amikor látunk egy színészi játékot, és azt mondjuk „áh, de rossz volt”, akkor úgy érezzük nem adta át magát a szerepének, valami hiányzott, untuk az egészet és csalódottan nyugtáztuk egymásnak, hogy nem a pályára termett. A pedagógusszerep is valami ilyesmi! Amíg a tanári hivatás kimerül a mintakövetésben, és különösebb tudatosságot még csak nem is feltételez, addig nem kell csodálkozni, ha a gyerekek úgy érzik, a szóban forgó tanár teljességgel hiteltelen. Talán eljön az a nap is, amikor az elhivatottság a pedagógus személyiségével egybeolvadt alaptételként determinálódik. De, amíg erre a napra várunk, próbáljuk a saját pedagógusi mivoltunkból, saját pályánkból kihozni a lehető legjobbat, ezzel mutatva példát másoknak!

Az én (sokak szerint olykor utópisztikus) világképem szerint minden iskola lehet jó iskola! Erre számtalan példát találhatunk, ha körbenézünk kicsit, mondjuk a világhálón. Iskolák, hátrányos helyzetű gyerekek tömegeivel, emelkedtek fel a semmiből, és lettek más iskolák példaértékű intézményrendszerei.

Jelenlegi soraim könyvajánlóként is szerepet vállalnak. Egy, számomra kivételes könyv oldalait ajánlom olvasóim figyelmébe, mely valódi alternatívát kínál az elavult és gyötrelmes fegyelmezési módozatok helyett.  Valóságos és használható módszertannal szolgál azon pedagógusok számára, akik szeretnék már végre elvetni a fegyelmezés destruktív mivoltát, és szeretnének a pozitív fegyelmezés módszertanával felvértezve részt venni egy jobb és egészségesebb társadalom felépítésében.

B289882

Aki foglalkozik legalább olykor-olykor szakirodalom olvasgatásával, már régen megtanulta, a behaviorista elmélet jutalmazás/büntetés modellje az égvilágon semmit nem ér. Kikérhetjük magunknak, hogy dehogyisnem, működik a fekete pont vagy a piros kártya, működik a büntetőpad, esetleg a sarokban állás vagy az igazgató előtti meghunyászkodás. Valóban működik, pontosan addig a fél pillanatig, amíg a „vétkes” elszenvedi. De tényleg az a feladatunk, hogy az adott pillanatot megkönnyítsük önmagunk számára, és a valódi problémát elpalástoljuk? Vagy esetleg az a dolgunk tanárként, hogy a hosszútávon működő önfegyelmet szorgalmazzuk, a felelősségvállalást fejlesszük és a helyes kommunikációt megtanítsuk?

A jutalommal szintén az a probléma, hogy átmenetileg hatásos, majd idővel semlegessé válik. Ösztönző ereje folyamatosan csúszik a lejtőn, míg egyszer csak földet ér, és azon kapjuk magunkat, hogy a néhány tanulón kívül, akik máris a perfekcionizmus és megfelelési kényszer csapdájába estek, senkit nem érdekel, sem a matrica, sem a kis ötös, sem a piros pont, de még csak a vasutazás sem.

baby-3363419_1920

Na, de akkor mit csináljunk? Mit tehet az a pedagógus, aki az egyetemi évei alatt elsajátította a büntetés és jutalmazás szerteágazó válfajait, aki azt tanulta, hogy a jó gyerekre a jutalom hat, a rosszra pedig a büntetés? Hol keressen, mit tanuljon?

Jane Nelsen és munkatársai tollából született meg a Pozitív fegyelmezés az iskolában című gyakorlati útmutató tanároknak. Sok szeretettel ajánlom minden változtatni vágyó pedagógus (és szülő) figyelmébe e könyv sokatmondó, szakszerű, gyakorlatorientált, de mindenekelőtt a szeretetteljesség nevében és az egyediség tiszteletére íródott hasábjait.

A könyv teljesen más megközelítésben vizsgálja a fegyelmezés kérdéskörét, mint azt általában a szakirodalmaktól megszoktuk. A módszercsomag segít levetkőzni a múltbéli mintákat és megtanítja, hogy a gyerekek nem valamiféle marionett bábuk, akik csak ráncigálással képesek jó irányba mozdulni. Igenis tudnak gondolkodni – ha arra lehetőséget kapnak, képesek felelősségteljes döntést hozni és felelősséget vállalni – ha elvárják tőlük, és képesek megtanulni a tiszteletteljes kommunikáció mibenlétét – ha valaki hajlandó őket segíteni benne.

Képzeljünk el egy osztálytermet, ahol a tanulóink segítségével, ötleteik és elképzeléseik felhasználásával kialakítjuk csoportunk békeasztalát. Egy olyan biztonsági zónát, mely segítségünkre van, ha dühössé, döntésképtelenné válunk, vagy frusztráció ér minket, és az adott pillanatban képtelenségnek érezzük a megoldás keresését. Ekkor pár perc erejéig elvonulhatunk (akár a tanár is) nyugtató zenét hallgatni, megölelni a plüssállatot, képeket nézegetni, vagy bármit csinálni, amire az általunk konstruált asztal lehetőséget nyújt.

Majd ezután vizionáljunk egy olyan osztályközösséget, ahol a problémamegoldásra osztályközösségi gyűlésünk ad keretet néhány perces színjáték segítségével. Ahol az előzőleg napirendre tűzött, és valójában megtörtént konfliktus eseményeit eljátsszuk, majd közösen ötletelünk annak megoldásán. Ezalatt minden gyerek szembesül a résztvevők érzéseivel, reakcióival és döntéseivel, legyen az a vétkes, az áldozat vagy a szemtanú. A pozitív fegyelmezés azon az elven alapul, hogy a konfliktusban vagy problémás helyzetben jelenlévő összes szereplő közreműködik a megoldásban is. Együtt, közös erővel, több szempont és szemszög áttekintésével, tudjuk kitalálni mi az adott helyzetre a legjobb megoldás.

meadow-3396746_1920

A pozitív fegyelmezés megalkotói felvetnek mindannyiunk számára egy égető kérdést: vajon miféle megfontolás enged arra következtetni, hogy a jobb teljesítményhez vagy a helyénvaló viselkedéshez az az út vezet, ha először a gyerek rosszul érzi magát? A büntetés ezt a feltevést élteti! Ha valamilyen szinten is kompetensek vagyunk a nevelés/oktatás témakörében, akkor tudnunk kell, minden egyes destruktív mozzanatnak, minden egyes helytelen megnyilvánulásnak, erőszaknak, agressziónak, bántalmazásnak, csúfolódásnak oka van!

Ahogy a fájdalomcsillapító ideig-óráig szünteti meg fájdalmunkat, de a forrását nem orvosolja, ugyanúgy a büntetés is tüneti kezelést nyújt csupán. A tüneti kezelés pedig, mint pedagógiai módszer, szerintem korántsem követendő példa. A felszínes intézkedések helyett inkább igyekezzünk felkutatni a probléma eredetét, ismerjük meg a destruktív magatartás háttér tényezőit, majd legjobb tudásunk szerint alkossunk saját rendszert a problémák gyökerének orvoslásáért! Segítségünkre lesz e könyv, melynek minden módszerét, üzenetét és egyedi, kreatív alkalmazási módját érdemes átvizsgálni, majd a számunkra legkövethetőbb formában újrakonstruálni.

 


 

Kövess minket itt és Facebookon is, hogy naponta értesülj új cikkeinkről, és gazdagíthasd azokat saját észrevételeiddel, véleményeddel! 🙂

Reklámok