A fair trade (vagy magyarul méltányos kereskedelem) olyan kereskedelem, aminek az elsődleges célja nem a haszon maximalizálása, hanem az, hogy a terméket létrehozó munkások ne legyenek kihasználva általa. Végül is, a munka legjavát az csinálja, aki összevarrja a ruhát, leszedi a gyümölcsöt, kiválogatja a teafüvet; ezt a munkát pedig meg kell becsülni.

A közgazdaságtan szabályai szerint a profit maximalizálása azt kívánja meg, hogy minél magasabb eladási ár mellett minél olcsóbb legyen az előállítás. Ezért a cégek igyekeznek minél kevesebbet költeni munkabérre, ebből kifolyólag pedig harmadik országbeli, kiszolgáltatott munkásokat dolgoztatnak gyakorlatilag éhbérért. Ennek az az eredménye, hogy drága pénzért megvesszük a legújabb divatcikket, és közben a vásárlásunkkal azokat a cégeket támogatjuk, amelyek alacsony munkabérért megemelt munkaidőben dolgoztatnak kiszolgáltatott embereket – jobb esetben fölnőtteket. A pénzünk pedig nem ahhoz jut el, aki elkészítette a terméket, hanem a közvetítőcéghez.

Ennek kiküszöbölésére hozták létre a fair trade mozgalmat: többet fizetnek a termelőnek, kisebb a haszon (vagy magasabb az ár). Azok a cégek, amelyek megszerzik a tanúsítványt, használhatják a fair trade logót a termékeiken.

Fontos megjegyezni, hogy a fair trade a harmadik világ országaira vonatkozik. Egy kelet- vagy közép-európai morcos postás és egy alulfizetett gyári összeszerelő helyzete sehogy se feleltethető meg  a napi tizenhat órát dolgozó nők (vagy férfiak), pláne az akár ingyen dolgoztatott iskolásgyerekek helyzetével. Ez nem azt jelenti, hogy nálunk minden rendben, a termelők és a munkások jogai maximálisan tiszteletben vannak tartva; és nem is azt, hogy bár vannak problémák, de előbb oldjuk meg a legrosszabbat, és utána majd erre is sort kerítünk. A fair trade egyszerűen a harmadik országbeli viszonyokat célozta meg, azzal foglalkozik, azon próbál segíteni.

A méltányos kereskedelem szószólói szeretik hangoztatni, hogy tevékenységükkel hozzájárulnak a munkások jólétéhez, a szegény országok gazdaságának erősítéséhez, sőt még a gazdag országok állampolgárainak érzékenységét, empátiáját is növelik a kampányaikkal. Ennek ellenére rengeteg kritikával kell szembeszállniuk. Ezek a kritikák pedig elsősorban a fair trade hosszú távú hatásaival foglalkoznak.

Például: azáltal, hogy “csak úgy” magasabb bért fizet, mint amit a piac diktál, mesterségen beleavatkozik a piaci viszonyokba, ez pedig túltermeléshez vezethet, ami ellen viszont a fair trade már nem tesz semmit. Vagy: a fairtrade jelzés méltányos kereskedelmet folytató mezőgazdasági termelőszövetkezeteknek adható – de mi lesz azokkal a termelőkkel, akik bizalmatlanok ezekkel a szövetkezetekkel szemben? Mások azzal érvelnek, hogy a fairtrade jelzés használati jogát gyakran olyan cégek is megkapják, akik nem éppen az etikus eljárásaikról ismertek; és felhívják a figyelmet arra, hogy a kínálat gyakorlatilag minden termék esetén magasabb a keresletnél. Ráadásul a rendszernek belső ellentmondásai is vannak: ha a kész terméket magas áron próbálják eladni, kevés lesz a vásárló, és így a cégek profitja is; ha pedig versenyképes árat állapítanak meg, akkor nőhet ugyan az eladások száma, de ezzel párhuzamosan csökken a szegénységet visszaszorító hatás. És vannak, akik a fair trade jelzés marketingcélú használatát róják föl a mozgalomnak, meg azt, hogy az érintett területeken nagyvállalatok jöttek létre, és versenyeznek a méltányos kereskedelmet folytató kisebb cégekkel – mindezt a helyi dolgozók kárára.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a fair trade rossz ötlet lenne; csak azt, hogy egy tanúsítvány önmagában még nem jelent semmit, és hogy egy jó szándékú kezdeményezésnek is lehetnek káros társadalmi következményei.

Én mindenkinek azt javaslom, hogy részesítse előnyben a méltányos kereskedelmet – mint rendszert, és nem mint terméket. Ha a saját kisvárosunk csokikészítőitől vásárolunk, azzal lehet, hogy többet teszünk az ügyért, mint ha gondolkodás nélkül levesszük a polcról a fair trade jelzéssel ellátott csokoládét. Ha helyi termelőtől vásárolunk, azzal támogatjuk a közösséget, ráadásul neki biztosan szívesebben nyitjuk ki a pénztárcánkat, mint egy nemzetközi nagyvállalat kedvéért.

Persze attól még, hogy valami helyi és kézműves, nem biztos, hogy méltányos kereskedelemből származik. Sok olyan kézművest ismerek, aki Kínából vagy másik megkérdőjelezhető munkajogi rendszerrel rendelkező országból szerzi be az alapanyagot. Pedig jó lenne elkerülni, hogy őket támogatva egyúttal a kizsákmányolást is támogassuk.

Egyszóval: méltányosan vásárolni egyáltalán nem olyan egyszerű. Elkerülhetetlennek tűnik, hogy a kényelmi, jóléti életünket fenntartva ne járuljunk hozzá harmadik országbeli férfiak, nők, gyerekek kihasználásához, a nyomor fenntartásához. De kicsit csökkentve a megszokott kényelmet kicsit közelebb juthatunk a célhoz is. Ha minimalista életmódot folytatunk (vagyis csak azt veszünk, amire valóban szükségünk van), akkor kevesebbet vásárolunk, tehát ha már megveszünk valamit, akár választhatjuk a drágább, de kevésbé kizsákmányoló kereskedelemből származó terméket is. Ha a minimalizmus nem nekünk való, akkor pedig utánajárhatunk, helyettesíthetjük-e mással annak a cégnek a termékeit, amelyikről tudható, hogy nem biztosítja a harmadik országbeli termelők alapvető emberi és munkához kapcsolódó jogait.

Kövess minket itt és Facebookon is, hogy naponta értesülj új cikkeinkről, és gazdagíthasd azokat saját észrevételeiddel, véleményeddel! 🙂