A magyar társadalomnak hozzávetőlegesen egynegyede fél. Nem időnként megijed, hogy talán nem a legjobb irányba tart az oktatás, vagy hogy a közbeszéd már megint minősíthetetlen hangnemet üt meg, hanem komolyan tart bizonyos személyes eseményektől, társadalmi folyamatoktól, legalább heti rendszerességgel félelmet érez valami miatt.
Fél attól, hogy az élete kiszámíthatatlanná válik, hogy nem tudja befizetni a számláit, hogy kórházba kerül, hogy kiszolgáltatottá válik. Minden ötödik ember fél a bevándorlók tömegétől, minden tizedik egy esetleges háborútól.
A fiatalok azért félnek, mert nincs biztos lakhatásuk, az idősebbek a munka és a család összeegyeztethetősége miatt szoronganak, a még idősebbeket pedig a romló egészségi állapotuk és az egészségügyi helyzet aggasztja.
A természetes félelemérzet ugyan az emberi természet velejárója, és fontos evolúciós előnyökkel jár, de a rendszeres szorongás már senkinek nem tesz jót. Nemcsak annak, aki maga is szorong, hanem annak is, akit a félelem elkerül. A félelem az, ami visszatart minket a veszélytől: ha félünk, kétszer is átgondoljuk, hogy belevágjunk-e valamibe. Baj akkor van, ha a félelem olyannyira elhatalmasodik rajtunk, hogy minden tettünket a rettegés határozza meg. Na meg akkor, ha a félelmünk olyannyira nem ismer határokat, hogy bármilyen eszközt bevetünk, csak hogy csillapíthassuk végre.
Ha egy társadalom fél, ha egy ország lakosságának a 20-25%-a rendszeresen szorong a jövőtől, akkor az a társadalom korlátokat emel a saját fejlődése elé. Már csak azért is, mert ha tömegek rettegnek mondjuk az anyagi kiszolgáltatottságtól, akkor ezek a tömegek (annak érdekében, hogy saját félelmeiket igazolják) megteremtik maguknak az anyagi kiszolgáltatottságot. Ez pedig értelemszerűen nemcsak rájuk, de a társadalom egészére hatással lesz.
A tehetetlenség mellett azért is veszélyes ez a temérdek ránk szakadt félelem, mert nem igaz az, hogy aki fél, az mindenképpen megdermed a rettegéstől. Mindig lesznek olyanok, akik annyira félnek, hogy erőszakossá válnak; és olyanok is mindig lesznek, akik ezt saját céljaik érdekében kihasználják.
A félelem és a harag viszonylag könnyen összetéveszthető érzelmek, hiszen mindkettő „rossz érzés”, negatív érzelmi állapotot tükröz, ugyanakkor mindkettő feltételezi az izgatottság magas szintjét is. A két érzelem szubjektív érzete természetesen egészen más, ezért tudjuk egyértelműen megmondani, hogy félünk vagy dühösek vagyunk. Már ha meg tudjuk.
Az érzelmeket az anya-gyerek interakciók során tanuljuk meg felismerni. Gergely György és John S. Watson alkották meg a szülői érzelmi tükrözés szociális biofeedback-modelljét, aminek lényege röviden alább olvasható.
A gyerek ösztönös mimikával reagál a saját érzéseire: más az arckifejezése, ha megijed, és más, ha elégedett. Az anya a gyerek érzelem-kifejezésére szintén ösztönösen reagál: eltúlozva lemásolja a gyerek mimikáját. Ahhoz, hogy a gyerek megtanulja saját érzelmeinek a felismerését, szükség van arra, hogy ez a folyamat megfelelően menjen végbe. Ez két feltételtől függ. Az egyik, hogy az anya azt az érzelmet adja vissza, amit a gyerek kifejezett: félelem helyett ne a boldogságot. A másik pedig, hogy az anya egyértelművé tegye a gyerek számára, hogy az adott érzelem nem az anya sajátja (ezért van szükség az eltúlzásra).
Ha az anya elmulasztja az érzelem eltúlzását, akkor a gyerek saját érzelmét az anyjáénak fogja hinni – ez feltételezhetően a borderline személyiségzavar egyik oka lehet. Ha pedig az anya nem azt az érzelmet tükrözi vissza, amit a gyerek mutatott, akkor a gyerek sajátjaként fogja értelmezni azt, ami nem az övé: nem ismeri fel a saját érzéseit, sőt: rosszul ismeri fel őket. Például azt hiszi, dühös, pedig valójában csak fél.
Bizonyára sokan vannak, akik saját félelmeiket és szorongásaikat föl nem ismerve gyűlölködnek és kegyetlenkednek – akár állatokat, akár emberek bántanak, akár szavakkal, akár tettekkel, az agresszió gyökere akkor is a félelem marad.
Máskor a félelem nemcsak gyökere, de közvetlen kiváltója is az erőszakos viselkedésnek. A félelemből táplálkozó agressziót akkor tapasztaljuk, amikor fokozott veszélyhelyzettel szembesülünk (azaz félni kezdünk), de menekülési utat nem találunk. A megmenekülésünknek így az egyetlen módja az, ha támadunk, azaz agresszióhoz folyamodunk.
A britek annyira féltek a bevándorlóktól, hogy inkább kiszavazták magukat az Európai Unióból. A félelmeit nem tudja mindenki minden helyzetben megfelelő módon kezelni, ezért az sokszor agresszióba csap át. Ha nem tudok mit tenni a bevándorlók ellen, ha azt látom, hogy egyre többen vannak, és félek attól, hogy beszivárognak a munkahelyekre, fölveszik a segélyeket, megtöltik a börtönöket, ez a félelmem akár megalapozott is lehet. (Ez a cikk nem azt tárgyalja, hogy kell-e félnünk a menekültektől, vagy sem. Arra majd lesz másik.)
Csakhogy minél többen félünk, és minél többen hangoztatjuk, hogy nagyobb biztonságban éreznénk magunkat zárt határok között, egy virágzó polgárőrség védelmében, annál hangosabbak lesznek azok, akik nem (vagy nemcsak) félnek, hanem agresszív érzelmeket jelenítenek meg. Azok is, akik tehetetlenségükben az egyetlen kiutat az agresszióban vélik megtalálni; de azok is, akiknek dühe és haragja nem félelemből táplálkozik. Minél elfogadottabb arról beszélni, hogy bárcsak ne lennének bevándorlók, annál több szóhoz jutnak azok, akik az erőszaktól sem riadnak vissza egy „migránsmentes” Magyarországért. Ez pedig a rasszista, xenofób vélemények megerősödéséhez vezethet. Azt pedig nem kell magyarázni, hogy mindez mivé fajulhat.
Természetesen nemcsak a bevándorlással kapcsolatos félelmek vezethetnek a társadalom megnövekedett agresszió-szintjéhez. Ha a társadalom az elszegényedéstől retteg, akkor is kitermeli a maga erőszak-hullámát. Amikor úgy érezzük, hogy a sorsunk tőlünk függetlenül alakul, hogy semmi hatásunk nincs arra, hogy boldogulni fogunk-e az életben, akkor olyan fokú tehetetlenséget tapasztalhatunk, ami akár agresszív gondolatokat is kiválthat belőlünk. Ezek többnyire a hibáztatással kapcsolatosak: a társadalom egy adott csoportját (többnyire olyat, amelyik már így is állandó sztereotípiákkal kénytelen szembenézni) megtesszük bűnbaknak, így a továbbiakban őket okolhatjuk a számunkra hátrányos társadalmi folyamatokért.
Mert a hajléktalanok meg a drogfüggők nem dolgoznak, de a szociális ellátórendszert azért fönn kell tartani nekik; hát csoda, hogy nincs elég pénz nyugdíjra? A nők nem szültek eleget, most kevés a munkavállaló, és ezért kevés az adóbevétel is, hát persze, hogy ilyen körülmények között olyanok a kórházaink, amilyenek. A nők csak szültek nyakra-főre, aztán most nekünk kell eltartani a pereputtyukat, hát ezért nem lehet az adót csökkenteni!
Amelyik társadalomban nagy a bizonytalanság (például a gazdasági helyzet miatt), ott jellemzően megnövekszik a rasszista bűncselekmények száma is.
A félelem ellen a legegyszerűbb bátorsággal küzdeni. Nem érdemes kétségbe vonni a félelem tárgyát, hiszen egyikünk se szereti, ha nevetségessé tesszük az érzéseit. Az érzelmeink ugyanis, legyenek bár megalapozottak vagy megalapozatlanok, az identitásunk, az énünk szerves részét képezik. Olyat még csak-csak elviselünk hallani, hogy „rosszul gondolod”, de a „rosszul érzed” kifejezést a többségünk nem tartja elfogadhatónak. Az, hogy mit érzek, egyedül rám tartozik, és az érzelem pusztán a lététől lesz valódi és jogos.
Észérvekkel küzdeni az érzelmek ellen szintén nem sok reménnyel kecsegtet; régi pszichológiai közhely, hogy az érzéseket nem lehet gondolatokkal megváltoztatni.
A bátorság viszont nem egy észérv, nem egy gondolat, hanem egy képesség. Az a bátor, akit nem ijesztenek meg a saját félelmei. Aki megtanul szembenézni a szorongásaival, az saját maga számára nyitja meg a megismerés kapuit, ezáltal pedig nyitottabbá, elfogadóbbá válik; vagy legalábbis tudatosabban fogja kezelni a félelmeit, és kevésbé lesz hajlamos a félelemből eredeztethető agresszióra. Egy erőszaktól, gyűlölettől és ellenségeskedéstől mentes társadalom pedig jóval élhetőbb annál, mint amit viszálykodással teremtünk magunk köré.
Kövess minket itt és Facebookon is, hogy naponta értesülj új cikkeinkről, és gazdagíthasd azokat saját észrevételeiddel, véleményeddel! 🙂
Hollin&Nuc 