Amióta a pszichológia betört a mainstreambe, és számtalan pszichológiai témájú honlap, magazin és könyv célozza a laikusokat, és segíti őket a lélektan fogalmainak és folyamatainak megértésében, azóta gyakran előfordul, hogy a pszichológia tudományának területéről kölcsönzött szakkifejezésekkel dobálózunk ész nélkül. Így előfordul, hogy a visszahúzódó személyiségű számítógépzsenit autistának, a nagyképű főnököt narcisztikusnak nevezzük – anélkül, hogy pontosan tisztában lennénk az autizmus vagy a narcizmus diagnosztikai kritériumaival.

Meglátásom szerint ez a helyzet a kognitív disszonancia kifejezéssel is: sokan akkor használják, ha mindenképpen sarokba akarják szorítani a másikat, ha úgy érzik, hogy most aztán találtak egy logikai bukfencet annak gondolatmenetében. „Hahh, kognitív disszonancián kaptalak, nekem van igazam!” Eközben viszont sokszor bele se gondolnak igazán a másik helyzetébe, nem próbálják megérteni az álláspontját, pedig ha megtennék, lehet, hogy az, ami elsőre ellentmondásnak tűnik, picit közelebbről megnézve könnyen föloldható.

Klasszikus példája a kognitív disszonanciának a dohányzó orvos. Pontosan ismeri ugyan a cigaretta káros hatásait, mégis elszívja a napi adagját. Ettől belső feszültséget él át, amit föl kell oldania valahogy. Ezt megteheti úgy, hogy lemond a dohányzásról, de az esetek többségében nem ez fog történni. Ehelyett valószínűleg a véleményén változtat: a dohányzás káros, de én nem szívok olyan sokat, a kollégám sokkal többet szív, és jó egészségben van, apám is mennyit dohányzott, mégis majdnem 95 évet élt. Ezáltal enyhül a belső feszültség, redukálódik a disszonancia.

De nézzünk egy saját példát. Egy ismerősöm szerint a kereszténység és a feminizmus egymást kölcsönösen kizáró fogalmak. Amikor fölhívtam rá a figyelmét, hogy vannak magukat keresztény feministáknak nevező emberek, azt mondta, hogy „itt jön képbe a kognitív disszonancia, mert nem látja be, hogy a keresztény patriarchátus elnyomja a nőket, inkább úgy csinál, mintha nem így lenne!”. Van is ebben valami: ha az elméletembe nem illeszkedő új információhoz jutok, és ezt az új információt átalakítom annak érdekében, hogy illeszkedjen az előzetes elvárásaimhoz, akkor ezzel tulajdonképpen a kognitív disszonanciából fakadó feszültséget csökkentem.

De lássuk, mit mond a kognitív disszonanciáról maga Leon Festinger, aki megalkotta a fogamat:

A disszonancia (…) a gondolatok – úgymint vélemények, hiedelmek, a külvilágra vonatkozó ismeretek, valamint a saját tetteinkről alkotott kép – egymáshoz való viszonya. Két vélemény, hit vagy ismeret disszonáns, ha összeegyeztethetetlenek; vagyis ha inkonzisztensek, vagy – csupán a két gondolatot tekintve – az egyik nem következik a másikból.

Tehát arról van szó, hogy gondolunk valamit („a kereszténység elfogadó és toleráns értékekre épül”), érzünk valamit („keresztény vagyok, számomra a kereszténység fontos”) amivel nem összeegyeztethető egy elénk tárt tény („a Biblia számos esetben alárendeltnek tekinti a nőket”). Az ellentmondás nyilvánvaló, hiszen az elfogadásba és a toleranciába nem fér bele az emberiség egy részének alávetett szerepe.

Hogy akkor mégis miért ne dobálózzunk azzal, hogy „ez kognitív disszonancia, tehát nekem van igazam”? Azért, mert itt nem áll meg a történet. A kognitív disszonancia ugyanis feszültséget okoz az emberben, amitől az igyekszik megszabadulni. És nem mindegy, hogy hogyan.

Festinger három módját határozta meg ennek:

  • megváltoztatjuk a vélekedésünket vagy a viselkedésünket
  • sok-sok olyan új információt szerzünk, amik alátámasztják az eredeti elgondolásunkat, és együtt az ellentmondó elem fölé tornyosulnak
  • az ellentmondó elem eljelentéktelenítése

A fönti példánál maradva: a feszültségtől például úgy szabadulhatunk meg, hogy lemondunk a vallásunkról, kiábrándulunk belőle, hiszen a nők alávetett szerepével nem tudunk azonosulni; olyan sorokat keresünk a Bibliában, olyan eseményeket a vallástörténetben, amelyek egyenrangú, kompetens partnerként tekintenek a nőkre, majd ezekre támaszkodva azt mondjuk, hogy az a néhány lekezelő mondat labdába sem rúghat ezek mellett; vagy azt mondjuk, hogy a Bibliát a maga kontextusában kell értelmezni, semmit nem mond a mai kereszténységről az, hogy hosszú évszázadokkal ezelőtt mi került bele a szentírásba.

Akármelyiket is választjuk, a feszültség csökken, mi pedig folytathatjuk tovább önazonos létezésünket.

Ha sokat fektettünk egy hitünkbe, és érzelmileg fontos a számunkra, akkor nem valószínű, hogy változtatni fogunk rajta. Aki számára fontos a vallás, az valószínűleg akkor is vallásos marad, ha közben megismerkedik a feminizmussal is. Ezért inkább azon fog igyekezni, hogy a nézeteivel ellentétes információ minél kevesebbet számítson. Persze néha előfordul, hogy valaki úgy tesz, minta az adott információ nem is létezne, és egész egyszerűen letagadja akkor is, ha ott van az orra előtt; de én úgy látom, hogy nem ez a jellemző. Az emberek inkább megpróbálják úgy alakítani a nézeteiket, hogy így vagy úgy, de az ellentmondó információ se okozzon feszültséget. Akár úgy, hogy kijelentik: „ezt máshogy kell értelmezni”, akár úgy, hogy kismillió ellentétes példát hoznak föl. Akárhogy is, maga a gondolatmenet számos tanulságot rejtegethet magában, amiknek megértése közelebb hozhat egymáshoz különböző álláspontokat.

Kognitív disszonanciával dobálózni nem vall fejlett vitakultúrára. Kognitív disszonanciát mindannyian rendszeresen átélünk, és az ebből eredő feszültséget mindannyian csökkentjük valahogy. A vita csak akkor lehet gyümölcsöző, ha címkézés helyett megpróbáljuk megérteni a vitapartner álláspontját: ha nem akadunk el ott, hogy fölmerült a kognitív disszonancia lehetősége, hanem rákérdezünk, ő hogyan oldja föl az ebből fakadó feszültséget.

Kövess minket itt és Facebookon is, hogy naponta értesülj új cikkeinkről, és gazdagíthasd azokat saját észrevételeiddel, véleményeddel! 🙂