Az OECD legfrissebb oktatásügyi fölmérése szerint a magyar oktatás helyzete egyfelől jó, másfelől rossz. Jó, mert a magyar tanárok kevesebbet fegyelmeznek, de többet gyakoroltatnak, mint az átlag, és rossz, mert kevés időt fordítanak kiscsoportos munkára, és elöregedett a pedagógusgárda. A kettősség nagyszerű terepet biztosít a különböző ideológiai irányvonalat képviselő sajtótermékek számára: ki-ki érdeke szerint leszűrheti a neki megfelelő következtetést (a magyar oktatás jól működik ↔ komoly hiányosságokat mutat).

De nézzük meg, pontosan mit is mért a felmérés, milyen megállapításokat tett Magyarországra vonatkozóan, és ha valóban átlagon felüliek a pedagógusaink, akkor az miért nem látszik például a szintén OECD-s PISA-felméréseken.

A Nemzetközi Tanulói Teljesítménymérés Programja (PISA) és a Nemzetközi Tanítás- és Tanulásvizsgálat (TALIS)

Az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) számos területen tevékenykedik, ezek közül az egyik az oktatás. Nemzetközi felméréseket, összehasonlításokat végeznek, mérik például a tanulók és a felnőttek kompetenciáit, megnézik, melyik országban hogyan zajlik az intézményi kisgyereknevelés, ismertetik az oktatási trendeket. Nagy előnye a nemzetközi összehasonlítás lehetősége: nemcsak EU-s országokhoz mérhetjük magunkat, így jóval árnyaltabb képet kaphatunk arról, hogyan is fest nálunk az oktatás helyzete más országokhoz képest.

Egyik legismertebb felmérésük a háromévente megismételt PISA-teszt. Annak idején, egyetemista koromban, a szociálpolitika vizsga feleletválasztós tesztje által felkínált egyik lehetőség az “urológiai vizsgálat” volt, amin jót mulattunk, de valójában természetesen nem erről, hanem a Nemzetközi Tanulói Teljesítménymérés Programjáról van szó.

A magyar diákok 2015-ben szövegértésből átlagosan 472 (bár ez valószínűleg elírás, és a valós érték 470), természettudományokból és matematikából pedig 477 pontot értek el. Ez egyrészt több pontos visszaesés a korábbi évekhez képest, másrészt az OECD-átlagtól is jócskán elmarad: szövegértésből és természettudományokból az OECD-átlag 493, matematikából 490 pont. Mindehhez hozzá kell még tenni azt is, hogy a magyar diákok teljesítményét nagy mértékben meghatározza, hogy milyen a szociális helyzetük. Ha az oktatási esélyegyenlőség megfelelő mértékű lenne, akkor nem függene a teljesítmény a diák családi hátterétől.

A 2018-as PISA-tesztek eredményére ez év decemberéig kell várnunk. Ekkor árnyaltabb képet kaphatunk majd arról, hogyan is alakul az oktatásügy Magyarországon nemzetközi összehasonlításban.

A Nemzetközi Tanítás- és Tanulásvizsgálat a PISA-val szemben nem a diákok teljesítményét, hanem a tanárokat, az iskolaigazgatókat és az iskolai tanulási környezetet vizsgálja. A Magyarországra vonatkozó főbb megállapítások a következők:

  • A pedagógusszakma elnőiesedett, a tanárok átlagéletkora magas.
  • Úgy tűnik, a tanárok szerint az iskolai környezet kellemes: 96 százalékuk szerint általában jó a tanárok és a diákok közti viszony, és csak 10 százalék számolt be tanulók közti zaklatásokról (bullyingról). (Ahhoz képest “csak”, hogy az OECD-átlag 14%.)
  • A magyar tanárok külföldi kollégáiknál valamivel nagyobb arányban szánnak sok időt ismétlésre, gyakorlásra, magyarázatra, ellenben jelentősen kisebb hányaduk biztatja a tanulókat arra, hogy maguk válasszák ki a feladat megoldásának módszerét.
  • Magyarországon a tanárok sok szempontból modern elveket vallanak: az OECD-átlagnál valamivel (egy-két százalékponttal) több időt fordítanak a tanórában tanulásra, rutinszerűen reflektálnak a tanulók teljesítményére, akiket egyébként még arra is ösztönöznek, hogy értékeljék saját teljesítményüket, emellett a tanárok egymást is támogatják új ötletek kipróbálásában.
  • A magyar tanárok az OECD-országok átlagánál nagyobb arányban számolnak be képzésekről, tréningekről. Három területen jelezték a szakmai képzés hiányát (és igényét): információ- és kommunikációtechnológiai készségek, többkultúrájú/többnyelvű osztályok tanítása, valamint sajátos nevelési igényű tanulók tanítása. Az egész OECD-re jellemző, hogy ezeken a területeken tréningekre tartanak igényt, ehhez a trendhez igazodik a magyar tanárok véleménye is.
  • Az OECD-átlagnál (27%) a magyar tanárok alacsonyabb hányada (21%) dolgozik olyan osztályban, ahol legalább a tanulók egy tizede sajátos nevelési igényű. Tanulmányai befejeztével a tanárok 76%-a érezte magát képesnek arra, hogy különböző képességű gyerekekkel dolgozzon, ehhez képest nagyjából minden harmadik igazgató jelezte (az OECD-átlagnál valamivel magasabb arányban), hogy az oktatás színvonalát hátráltatja, hogy kevés a sajátos nevelési igényű gyerekek oktatásában jártas tanár.

Akkor most milyen is a magyar oktatás?

Ha viszont a fentieket elfogadjuk, azt látjuk, hogy sok szempontból az OECD-átlag körül mozgunk, több fontos dologban messze felülmúljuk azt, és szinte csak a demográfiai adatok körül (életkor, nemi összetétel) van nagyobb probléma. Fölmerül a kérdés: ha minden ilyen jó, akkor miért nem teljesítenek jól a diákok? Hol csúszik félre a dolog?

Szerintem a dolog nyitját a felmérés módjában kell keresni. Tisztában kell lenni azzal, hogy a PISA tizenöt éves fiatalok teszteredményeit vizsgálja, a TALIS ezzel szemben felső tagozaton tanító tanárokat (és iskolaigazgatókat) kérdez meg.

Itt az életkornak nem sok jelentősége van. Ha feltételeznénk, hogy az elmúlt két-három évben hipp-hopp, megjavult az oktatás, akkor ez is számítana, hiszen akkor mondhatnánk, hogy a mostani 15 évesek még rosszul teljesítenek, de a felsősök oktatása már annyira csodás, hogy csak meg kell várni, hogy ők is betöltsék a tizenötöt, és a PISA-eredményeink is szárnyalni fognak.

Ami viszont fontos, hogy míg a PISA-tesztek objektívek, azaz az oktatásügy szereplőinek véleményétől függetlenek, addig a TALIS-vizsgálat szubjektív: a tanárok véleményére kérdez rá, őket faggatja arról, milyen a mai magyar oktatás, milyenek a pedagógiai módszerek.

Egy kérdőívben mindig vannak objektív adatok, nincs ez másként most se: az életkor, az iskolai végzettség, a teljes- vagy részmunkaidős állás adott, nem változnak a véleménnyel. Hogy egy-egy képzésanyag megjelent-e az egyetemi tantervben, azt már erősen befolyásolhatja az emlékezet, az viszont teljesen szubjektív, hogy az adott tanár mennyire érzi magát fölkészültnek az adott témában, vagy hogy mennyire tartja nyitottnak a tanári kart a változásra.

Nincs baj persze azzal, hogy egy felmérés a tanárok motivációira, problémáira, meglátásaira kíváncsi, sőt. Az oktatást nem lehet jobbá tenni anélkül, hogy kikérnénk azok véleményét, akik nap mint nap ezzel kelnek, ezzel fekszenek. Az viszont baj, ha olyan következtetéseket vonunk le belőle, amelyekre a kérdéssor nem alkalmas. Például arra biztosan nem alkalmas ez a kérdőív, hogy megállapítsa, elég jók-e, elég fölkészültek-e, elég progresszívek-e a tanáraink. Ez olyan, mintha a PISA-teszt helyett egyszerűen csak megkérdeznénk a diákokat arról, hogy mit gondolnak, eléri-e az oktatás a célját, hogy érzik, megtanulják-e az iskolában mindazt, amire a felnőtt életben szükségük lesz, majd büszkén mutogatnánk az eredményeket: ó, a magyar diákok minden fontosat megtanulnak az iskolában, a mi oktatásunk szörnyen eredményes!

Félrevezető tehát azt mondani, hogy szakmai téren jól teljesítenek a magyar pedagógusok – ez az állítás lehet igaz, de ebből a vizsgálatból erre nem lehet következtetni. De félrevezető az is, ha azt mondjuk: újabb nemzetközi vizsgálat világított rá, hogy nagy a baj a magyar oktatásban. Mert igen, a pedagógusok elöregedése probléma, és nagy baj, hogy nincs elég lelkes, fiatal tanár. Mert ha félre is tesszük az idősek rugalmatlanságáról és földhözragadtságáról szóló előítéleteinket, azt nem tagadhatjuk le, hogy ha nincs elegendő utánpótlás, akkor 1-2-3 évtized múltán nagy bajban leszünk. És igen, a pedagógusszakma elnőiesedett, amin változtatni kellene; de önmagában az, hogy a tanáraink túlnyomó többsége nő, nem minősíti az iskolákban folyó szakmai munkát.

Viszont a felmérés rávilágított valami nagyon fontosra. A pedagógusaink nem gonoszak, nem akarnak rosszat a gyerekeinknek, igyekeznek a mai gyerekek elvárásaihoz igazítani a módszereiket, és felismerik, ha valamely területen képzésekre szorulnak. Legalábbis elméletben. Az lehet, hogy a diákokat megkérdezve vagy objektívebb mérőeszközöket használva egészen más eredmények jönnének ki (és persze az is lehet, hogy nem, bár a PISA-eredmények gyanúra adnak okot. Azt is érdemes itt zárójelben megjegyezni, hogy ugyanezt a jelenséget mutatja a sajátos nevelési igényű gyerekek tanítására való fölkészültség: a tanárok szerint ők képesek erre, az igazgatók szerint viszont nem, vagy legalábbis nem eléggé). De ha a pedagógusok legalább elméletileg tudják, hogy mit kell(ene) csinálniuk, az már egy jó kiindulási pont.

Innentől kezdve az oktatáskutatókra, az oktatási rendszerrel foglalkozó szakemberekre van bízva, hogy mihez lehet ezzel kezdeni. Illetve lenne, ha bárki hagyná őket dolgozni, és érdemben odafigyelne arra, amit mondanak.

Kövess minket itt és Facebookon is, hogy naponta értesülj új cikkeinkről, és gazdagíthasd azokat saját észrevételeiddel, véleményeddel! 🙂