Ferkó Zoltán a Kőrösi Csoma Sándor programon keresztül jutott el Svájcba, kilenc hónapot töltött az országban. Élményeiről Levelek Zürichből címmel írt könyvet. Az interjúból kiderül, milyennek látja Svájcot, a svájciakat és a kint élő magyarokat egy pedagógus végzettségű, vállalkozó szellemű szakember, és kicsit körvonalazódik az is, miért nincsenek nemzetiségi problémák a többnemzetiségű országban, hogyan állnak hozzá a svájciak az olyan társadalmi kérdésekhez, mint a fogyatékosügy vagy a kábítószer-függőség, és miért érdemes magyarként, kelet-közép-európaiként világot látni.
Miért pont Svájcot választottad?
– Előtte Erdélyben voltam, Brassó megye egy szórványfalujában, Kóboron. Szerettem volna látni, hogy a különböző népek, nemzetek egymás mellett élése hogyan valósul meg, talán a világon a legjobban, Svájcban. Svájc nem tartozik egyetlen államalkotó nemzet anyaországához sem: se Németországhoz, se Franciaországhoz, se Olaszországhoz. Egy olyan különálló országról van szó, amit három nemzet alkot. Svájcot a három ország bármelyikéhez hozzácsatolni hiba lenne, innentől fogva nem működne a svájci csoda. Ez csak különálló országként működik. Ezen belül pedig ott van a világhírű kantonális beosztás, ami területi alapú. Az egyes nemzetrészek földrajzilag elkülönülve élnek. Soha nem is éltek vegyesen, tehát nem voltak áttelepítések, mint ahogy az felénk volt szokás. A kantonok határait úgy húzták meg, hogy azok a lehető legpontosabban tükrözzék a nemzetiségek közti földrajzi határokat: a németek német kantonba tartozzanak, a franciák franciába, az olaszok olaszba. Éppen ezért a kantonok határai nagyon cikcakkosak, de ez különösebben nem izgat senkit. Néhány kanton, néhány nagyobb város még így is vegyes lakosságú, például Biel, vagy franciául Bienne. Ott tényleg kétnyelvűség van. Olyan szinten mégpedig, hogy bemész egy üzletbe, és úgy köszönnek rád, hogy „Bon jour, guten Tag!”, és azon a nyelven folytatják, amilyenen te válaszoltál.
Szerinted mitől működik a „svájci csoda”?
– Szerintem az alapja ez, egy rendkívül aprólékos közigazgatási szabályozás. Emellett pedig megvan a nemzetek egymás iránti nyitottsága is. Ők elsősorban svájciak, nem pedig németek, olaszok vagy franciák. Külön, önálló identitásuk van. Egy svájci német soha nem mondaná, hogy ő német, hiszen ő svájci; még csak nem is svájci német, inkább német svájci. Az a lényeg, hogy Svájc különálló ország, saját identitással, ettől működik a dolog.
Mennyire nyitottak a svájciak a külföldiek felé?
– Ebben volna mit fejlődniük. Elég zárkózottak, ha nem tudsz perfekt módon svájci németül, akkor örökre kívülálló maradsz számukra. Persze egy szintig elfogadnak: munkatársnak, szomszédnak, még akár családtagnak is. De ha nem ott születsz, ha nem ott nősz fel, akkor soha nem leszel svájci, mert annyira egyedi az identitásuk. Svájcivá nagyon nehéz válni, még akkor is, ha állampolgárságot szerzel. Pedig ez is nagyon nehéz, tizenkét év, rengeteg vizsga és perfekt nyelvtudás kell hozzá. De még ha állampolgár is vagy, akkor se leszel igazán svájci, mert nem ott nőttél föl.
Pedig innen, Kelet-Európából azt hisszük, hogy a gazdasági fejlettség együtt jár a társadalmi fejlettséggel, és a svájciak mindenkivel szemben nagyon nyitottak, elfogadóak, nagyon modern, liberális elveket vallanak.
– Ez részben így is van, és a svájci csoda azért is működhet, mert kétségkívül a világ egyik leggazdagabb országáról van szó. Ha nem menne olyan jól a szekér, akkor lehet, hogy az együttélés sem menne ilyen zökkenőmentesen. Ennek ellenére a svájciak rettentő konzervatívak, mérsékelten nyitottak az új dolgokra. Ettől még Svájc egy ultramodern ország: minden a legújabb és a legmodernebb. De a felfogásuk, a mentalitásuk szélsőségesen konzervatív.
Ha nem is nyitottak, de mennyire toleránsak a mássággal szemben?
– Svájcban rengeteg külföldi él, főleg a nagyvárosokban. Zürichben a világ 196 országából élnek emberek, és ez látszik is a hétköznapokban. Az elmúlt tíz évben egymillió ember költözött be az országba úgy, hogy a lakosság most, velük együtt nyolc és félmilliós, miközben az ország területe kisebb, mint a Dunántúl. Ebből a szempontból elfogadóak. Kell a munkaerő, főleg, ha magasan képzett. De itt véget is ér a dolog. A melegekkel szemben már kevésbé elfogadóak, és a genderpropaganda (sic!) sem gyűrűzött be oda olyan mértékben, mint más nyugati országokba. Szerintem ezt nem tudják lenyelni. A fogyatékossággal élőkhöz jól viszonyulnak, minden akadálymentes, nagyon jó az infrastruktúra például a vakoknak is. A kábítószer valódi probléma, Zürichben például kimutatták, hogy a szennyvízben nagyon magas a kokainszármazékok aránya. Nyílt titok, hogy Zürichben rengetegen használnak kokaint, de ez az egész Nyugatra jellemző. Svájcban az ilyesmit igyekeznek eltussolni, láthatatlanná tenni, amíg csak lehet. Ezt én hibásnak tartom, de arra hivatkoznak, hogy nem akarnak pánikot kelteni az emberek körében. De amíg nem okoz gondot, amíg például nem jár valaki bedrogozva a munkahelyére, addig a privát szférába sorolják.
A svájci mentalitást az ott élő magyarok mennyire veszik át?
– Egy idő után abszolút átveszik, ki hamarabb, ki később. Soha nem lesznek teljesen olyanok, mint a svájciak, de ezt egy sajátos öniróniával fogadják el, például hogy hiába élnek itt negyven éve, csak nem tudnak pontosan érkezni egy előadásra. Ez a keleti mentalitás egy kicsit megmarad, de nagyon sokat változik az ember. A svájci idősek nagyon fittek, egy hetvenéves ember még bőven aktív, nyáron elvezetnek Erdélybe például.
Neked a kilenc hónap kint-tartózkodás után milyen érzés volt hazajönnöd?
– Fura volt. A legfurcsább az volt, hogy az utcán magyarul beszélnek körülöttem, vagy hogy a tévé is magyarul szól. Egy-két nap után persze megszokja az ember. Mi Svájctól fényévekkel vagyunk lemaradva, ez egyértelmű, de vannak olyan apró dolgok, amiket aki hazajön, itthon is meg tud valósítani a saját életében.
Honnan jött az ötlet, hogy a tapasztalataidat megírd egy könyvben?
– Kint folyamatosan írtam, ezt állítottam össze egy könyvvé. A célom ezzel az, hogy a Kárpát-medence magyarsága reális képet kapjon a kinti magyarok életéről. Ne higgyék, hogy ott ölbe pottyan a jólét. Svájcban sokkal keményebben, sokkal többet kell dolgozni, mint itthon, az elején a többség nagyon rossz körülmények között él. Évek kellenek ahhoz, hogy látható eredménye legyen a munkának. Közben telnek az évek, a családalapítás tolódik, az itthon maradt barátokkal, családtagokkal való kapcsolatok szép lassan megkopnak. Tehát óriási árat kell fizetni azért, hogy valaki öt vagy hét év múlva azt mondja, hogy neki összejött. Miközben nagyon sok embernek meg nem jön össze.
Te javasolnád a fiataloknak, hogy menjenek ki néhány évre külföldre?
Persze. Én is voltam sok helyen. Pár évre mindenki menjen el, tanuljon meg egy nyelvet, ismerjen meg egy másik mentalitást, aztán jöjjön haza, és ezt itthon kamatoztassa. Ég és föld a különbség a között, aki pár év külföld után jön haza, meg a között, aki végig itthon volt. Teljesen más a hozzáállása, magával hoz egy darabot a Nyugatból. Aki kihagyja, az nem tudja, mit veszít. Tizennégy-öt éves korára mindenkinek meg kell tanulnia alapszinten angolul akár a slágerekből, a Youtube-ról is. Legalább annyit, hogy ne tudják eladni. Ezzel már egy csomó lehetőség megnyílik előtte. Aki szándékosan nem megy ki, az saját magának tesz rosszat. Elképzelni se tudja, mit veszít.
Megjelent! Ferkó Zoltán: Levelek Zürichből.
Mióta élnek Svájcban magyarok? Hányan vannak? Hogyan telnek a mindennapjaik? Hazaköltöznének-e? Hogyan látják Magyarországot kinti szemmel? Milyen Svájcban gyermeket nevelni? Jelent-e az anyagi jólét boldogságot? Érkeznek-e Svájcba migránsok? Van-e harmadik út a Willkommen és a kerítés között? Mi a sikeres svájci integráció titka? Mit jelentett haza a svájci kém Magyarországról másfél évvel 1956 után? Hogyan látta a nyugati sajtó az 1989-es romániai forradalom előkészületeit? Mit tanulhatunk a magyarság népesedéstörténetéből? Többek között ezekre a kérdésekre kaphat választ, ha elolvassa Ferkó Zoltán új könyvét. Vigye magával a tengerpartra!
Megrendelhető egyenesen a szerzőtől a ferko.zoltan@gmail.com email címen.
Tíz év szünet után új kötettel jelentkezik a Zarándoklat a moldvai magyar miséért és a Felnőttkorom legszebb nyara – Borospataka szerzője. Ferkó Zoltán a svájci magyar diaszpóra életét bemutató olvasmányos szociográfiával töri meg az egy évtizedes hallgatást. A tények jól dokumentált és színes képekkel illusztrált bemutatása mellett a szerző saját élményei is helyet kapnak a műben. Az író személyét ismerve természetes, hogy Erdély, 1956 és a magyarság sorskérdései szintén terítékre kerülnek. A könyv végén megismerhetjük Ferkó Zoltán legújabb kezdeményezését, a Kárpát-medencét járó, oktatási célú Virrantó Játszóbuszt is.
Kövess minket itt és Facebookon is, hogy naponta értesülj új cikkeinkről, és gazdagíthasd azokat saját észrevételeiddel, véleményeddel! 🙂
Hollin&Nuc 