Kezdjük az elején: szerintem jó ötlet olyan fontos témákat feldolgozni a fiatalok számára is könnyen befogadható módon, mint az öngyilkosság. A 13 okom volt éppen eléggé izgalmas, éppen eléggé emberi karaktereket tartalmaz, éppen eléggé a(z amerikai) középiskolás korosztályt sújtó problémákra épít ahhoz, hogy a képernyő elé csalja a tizenéveseket. Csak hát sajnos miután odacsalja őket, szenzációt csinál az öngyilkosságból, és magukra hagyja vele a fiatalokat.

Merész és átgondolatlan a Netflixtől, hogy ezt a sorozatot ilyen formában forgalomba hozták. Fontos beszélni a kamaszkori depresszióról, az öndestrukcióról (és ezek kapcsán az öngyilkosságról), na meg az iskolai bántalmazásról (bullyingról) és a szexuális erőszakról is. De én úgy látom, hogy elkövettek néhány nagyon nagy hibát. A legnagyobbak szerintem a következők:

(és innentől bizony spoiler!)

  1. Nem látjuk, hogyan jut el Hannah az öngyilkosságig. Egy vagány, belevaló csajt ismerünk meg, akit bántanak a kortársai (kit nem?), de aki mégis végig megmarad vagány, belevaló csajnak. Amikor elkezdtem nézni a sorozatot, az első gondolatom az volt, hogy Hannah nem depresszív és nem szuicid, hanem pszichopata. Hiszen ki más lenne képes arra, hogy kazettán rögzítse a másokat hibáztató gondolatait, majd megszervezze, hogy ez minden érintetthez eljusson, miután ő végez magával?! Az ember azt várná, hogy öngyilkos az lesz, aki nem bírja elviselni a szenvedést (és nincs birtokában hatékony megküzdési stratégiáknak), nem pedig az, aki bosszút akar állni azokon, akik bántották.
    Furcsa és zavaros, hogy miért lesz öngyilkos egy lány, aki alapvetően megtalálja a helyét a közösségben, még ha nem is a középpontban, hanem a periférián. Egy olyan lány, aki nem fél visszavágni, nem fél segítséget kérni, nem fél barátkozni, nem fél fölvállalni az akaratát, az értékrendjét, a véleményét.
    Az már az első évad első perceiben (pontosabban már a beharangozóban) nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem egy hirtelen, átgondolatlan döntés volt: pontos tervezés előzte meg, hiszen azt a hét és fél kazettányi hanganyagot rögzíteni kellett. Hannah tehát megtervezte az öngyilkosságot, vagyis minden bizonnyal depressziós volt – de akkor miért nem viselkedett úgy, mint aki depressziós? Hol volt a letargia, a mélypont, a tehetetlenség, az érdektelenség? Hannah egy szomorú és önmaga helyét kereső lány volt, de nem szenvedett mély depresszióban. Igaz, egyre magányosabb volt, de nem fordult befelé, próbált kapcsolódni, és úgy tűnik, ez részben sikerült is neki: mindig volt valaki, akivel válthatott pár kedves szót, ha más nem, hát Clay, a főszereplőnk.
    Az öngyilkosságot mindig megelőzi egy út: valahonnan valahová el kell jutni (fejben, nyilván), és ehhez nem elég egyszerűen szomorú és bántó események sorozata. Nem láttuk, hogyan kerül egyre mélyebbre Hannah a saját érzései hálójában, hogyan válik a szenvedése elviselhetetlenné, és hogyan fogalmazódik meg benne az öngyilkosság gondolata. Ez azért baj, mert ha nem értjük, mi történik Hannah-val, nem fogjuk megérteni az öngyilkosságát sem, így pedig félre fogjuk érteni magát az öngyilkosságot is.
  2. A sorozat Hannah-t nem a depresszió áldozatának láttatja, hanem jószerével egy hősnek. Clay helyett ő lesz a valódi főhősünk, hiába a fiú szempontjából követjük végig az eseményeket. Hannah-val könnyű azonosulni: egy tizenéves, jófej lány, aki keresi a helyét, keresi önmagát, és aki (sok tizenéves nézőhöz hasonlóan) nagyon érzékeny. Nem a barátját/szerelmét sirató, összezavarodott és dühös Clay érzéseivel azonosulunk, mert ez nehéz, és a néző a könnyebbik utat választja, főleg ha a történetszövés is ezt erősíti.
    Minden tizenéves szereti jó fejnek érezni magát, legtöbbjük rendkívül érzékeny az őt ért bántásokra, ezért könnyen tud Hannah-val azonosulni. Erre tesz rá egy lapáttal az, hogy Hannah bosszút áll mindenkin (vádló hanganyagot készít róluk és juttat el hozzájuk), hiszen a bosszúvágy megint csak egy olyan érzés, ami sok tizenévesben föltámad. Az egészet pedig azzal fejelik meg a sorozat készítői, hogy színesben, nagy fölbontásban nézhetjük végig, ahogy a lány fölvágja az ereit. Így csinálnak az öngyilkosból hőst, és ez az, amit a médiának soha nem lenne szabad meglépnie.
    (Időközben a Netflix kivágta a kérdéses, érfelvágós jelenetet a sorozatból, így már nem ábrázolják az öngyilkosság elkövetését. Ez jó, de közel sem elég; Hannah nem ettől az egy jelenettől lett a néző hőse. Olvastam laikus véleményeket is, miszerint ettől senki nem lesz öngyilkos, és különben is, ez volt a sorozat legerősebb jelenete. Pedig de, az öngyilkosság részleteinek ábrázolásától, szenzációként való megjelenítésétől megnövekszik az öngyilkosok száma, és ezt nem ellensúlyozhatja az, hogy ez volt a legerősebb jelenet. Ami egyébként teljesen szubjektív vélemény.)
  3. A néző számára Hannah élete nem ért véget. Szépen lassan kibontakozik előttünk a sorsa, megismerjük a személyiségét, a hangfelvételek által továbbra is hatással van a szereplők életére is. Márpedig ha a néző ezt érzi, az baj. Az öngyilkosság végleges, nem kellene az ellenkezőjét erősíteni a sorozat célcsoportjába tartozó tizenévesekben, akik életkorukból kifolyólag a halált egyébként is valamiféle átmeneti állapotnak képzelik. Hannah ott van minden epizódban: az első évadban ő maga mesél, a másodikban az iskolatársai vallanak róla. Körülötte, az ő lénye (és nem pedig az ő hiánya) körül forog a történet. Nem bölcs döntés sorozatot készíteni a kamaszkori öngyilkosságról úgy, hogy a néző nem szembesül az öngyilkosság tragédiájával.

Ezek mellett vannak más, szintén nagy horderejű hibák a sorozatban (például az első évad azt közvetíti, hogy szakember segítségét nem érdemes kérni, a második évad meg  szinte propagálja az erőszakot, ha az a “jó célért” történik), de én a fönti hármat tartom a legveszélyesebbnek. Egy amerikai kutatás szerint a sorozat a bemutatását követően majdnem harminc százalékkal emelte az öngyilkossági rátát a 10-17 éves fiatalok körében. Ez önmagában nem jelenti, hogy a sorozat felelős lenne ezeknek a fiataloknak a haláláért, de azt igen, hogy nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy mit milyen formában, milyen módon tárunk a tizenévesek elé. Nem véletlenül léteznek irányelvek az öngyilkosság ábrázolására vonatkozóan. (magyarul például itt)

A sorozat második évadában a készítők az öngyilkosság, a bullying, a szexuális zaklatás és erőszak mellett más társadalmi problémákhoz is nyúltak: diszfunkcionális család, drogfüggőség, elnyomott csoportok (feketék, melegek, nők), áldozatvédelem. Végre bejött a képbe az is, hogy van segítség, hogy mennyit számít a barátság megtartó ereje (vagy annak elvesztése), és a néző végre azt is látja, hogy nem muszáj egyedül maradni a problémákkal. (Na meg azt is, hogy az iskolai lövöldöző szép szóval lebeszélhető a tettéről, vagy hogy a szexuális erőszakot kár jelenteni, mert kiváltságos fehér fiúkra nézve úgyse lesz valódi következménye.)

Minden egybevetve a sorozat megfelelő érzelmi és hangulati háttérrel rendelkező embereknek izgalmas szórakozást tud nyújtani, de az öngyilkosság hiteles ábrázolását (amire tulajdonképpen, legalábbis elvileg, vállalkozni szeretett volna) ne várjuk tőle, mert csalódni fogunk.

Kövess minket itt és Facebookon is, hogy naponta értesülj új cikkeinkről, és gazdagíthasd azokat saját észrevételeiddel, véleményeddel! 🙂