Mindnyájan úgy gondoljuk, hogy észből több jutott nekünk, mint másoknak. Ez nemcsak arról mond el sok mindent, hogy az ember alapvetően szereti felülértékelni önmagát a számára fontos tulajdonságok tekintetében, de arra is rávilágít, hogy mennyire fontos számunkra az intelligencia. Ez az egyik legfontosabb értékünk, az egyik leglényegesebb tulajdonság, amivel rendelkezhetünk.

Ennek megfelelően nemcsak saját magunkat, de a családtagjainkat, a barátainkat (a velünk egy csoportba tartozókat) is szeretjük vele fölruházni, míg ha valaki nem osztja a nézeteinket, netán egyértelműen egy, a miénkkel szemben álló csoport tagja, akkor nagyon könnyen arra a következtetésre jutunk, hogy az illető, hülye, és nem képes fölfogni alapvető összefüggéseket.

A saját és a másik csoport egészen eltérő megítéléséről (megítéltetéséről) is hosszasan lehetne írni, de ez a bejegyzés az intelligenciáról szól, pontosabban arról, hogy más fontos tulajdonságokhoz képest mennyire túlértékeljük ennek a szerepét és jelentőségét, és hogy emiatt mennyi hátrány éri azokat, akik „nem elég intelligensek”.

Tisztázzuk először, mi is az intelligencia, és mit mér az IQ-teszt. Az intelligencia egy nagyon komplex fogalom: a logikai, elemzési, megértési képességeinket takarja, hogy milyen jók vagyunk problémamegoldásban, mennyire jól ismerjük fel az ismétlődő sémákat, és meglátjuk-e a mögöttes összefüggéseket. A felnőtteknek szóló IQ-teszteket úgy alkották meg, hogy azok átlageredménye mindig (minden életkorban) 100 legyen. Vannak persze kulturális különbségek, így nem is igazán lehet különböző országok vagy népcsoportok intelligenciáját érdemben összehasonlítani, de ha egy többé-kevésbé homogén társadalomban gondolkozunk, akkor az IQ-teszt eredménye mérvadó lehet. A görbe az átlagos eloszlást követi: a legtöbb embernek 90 és 110 között van az IQ-ja, a szélsőségesen alacsony vagy magas intelligenciahányados pedig ritka.

Az ember számára az intelligencia tette lehetővé az állatvilágból való kiemelkedést. Sokkal jobbak vagyunk a problémamegoldásban, mint a többi főemlős: képesek vagyunk komplex rendszereket átlátni, összefüggéseket felfedezni, és ezekből aztán többé-kevésbé pontos következtetéseket levonni akár a múltra, a jelenre vagy a jövőre nézve. Az intelligenciánknak köszönhetjük, hogy eljutottunk a Holdra, hogy tudomást szereztünk a kvantumokról, hogy tudományos elméleteink vannak a saját származásunkról. De sok gyakorlati haszna is van, például betegségeket gyógyíthatunk, vagy kényelmesebbé tehetjük az életünket.

Nem csoda, hogy olyan sokra tartjuk az intelligenciát, még ha időről időre árnyékot is vet rá az érzelmi intelligencia vagy a többféle intelligencia fogalma. Ha jobban belegondolunk: attól még, hogy egyre fontosabbnak tartjuk például az érzelmi intelligenciát, egy csöppet sem csökkent az intelligencia népszerűsége. Hiszen általános, hogy az okos embereket sokra tartjuk, az értelmi fogyatékossággal élőket meg sajnáljuk.

Az intelligencia tehát behálózza az életünket: igyekszünk fejleszteni a gyerekünket, és mi is sokat olvasunk, hogy okosabbak legyünk. Pedig az intelligencia messze nem olyan fontos, mint azt hinni szoktuk. Vannak más tulajdonságok, mint a fizikai fittség, az érzelmi intelligencia vagy a jó kézügyesség, és bizonyos helyzetekben ezekkel járunk jobban. Ha el kell futni a terjedő tűz elől, ha meg kell győzni a munkáltatót a fizetésemelésről, ha ki kell bogozni egy gombolyagot, akkor nem a hatalmas intelligenciánkkal fogunk sikert aratni. Mindez azonban még nem probléma: az éles eszünkkel könnyen fölismerjük, hogy melyik képességünket kell éppen bevetnünk ahhoz, hogy a legjobban jöjjünk ki a helyzetből. Az igaz problémát az jelenti, hogy társadalmilag lemondunk azokról, akiknek az átlagnál alacsonyabb az intelligenciájuk. Holott ők is értékes emberek, akik ezer más tulajdonságuk kiaknázásával ugyanúgy hozzájárulhatnak a család, a kisközösség és a társadalom életminőségének növeléséhez, mint azok, akik átlag fölötti teljesítményt nyújtanak az IQ-teszteken.

Ma az történik, hogy akiknek az intelligenciája nem elég jó, azt bizony ott hagyjuk az út szélén. Vagy megszülethetnek, vagy nem. Vagy hazaviszik őket a kórházból, vagy nem. Vagy kapnak minőségi oktatást, vagy nem. Vagy továbbtanulnak, vagy nem. (Sokan közülük nem azért maradnak iskolai végzettség nélkül, mert szorgalommal nem lennének képesek befejezni egy főiskolát vagy kitanulni egy szakmát, hanem mert róluk eldöntetett, hogy sajnos erre nem képesek.) Vagy kapnak elég dicséretet és támogatást, vagy nem. A későbbiekben pedig vagy lesz munkájuk, vagy nem. Ha lesz, az nem lehet más, mint valami alulfizetett fizikai munka. Elvesszük tőlük az esélyt arra, hogy a társadalom hasznos tagjának érezzék magukat, és örök vergődésre ítéljük őket. Ma Magyarországon az értelmi fogyatékossággal élők még csak nem is dönthetnek a saját életükről önállóan, pedig hogy házasodnak-e vagy elköltöznek-e, az csak rájuk tartozik. Ehhez hasonló döntéseikhez legfeljebb tanácsra lenne szükségük, nem engedélyre.

A legrosszabb helyzetben (ebből a szempontból) talán azok vannak, akik nem értelmi fogyatékosak, de az intelligenciájuk nem éri el az átlagot. Nekik ugyanis nem járnak kedvezmények, támogatások, és még a jogvédők sem küzdenek az elfogadásukért, miközben az önképükbe szinte elkerülhetetlenül beépülnek a társaiktól (és a tanáraiktól) kapott szitokszavak: „hülye”, „idióta”, „retardált”. És miközben toleráns emberek lévén nagyon is igyekszünk mindennemű hátrányos megkülönböztetést elkerülni, ha valakit nem ítélünk meg eléggé okosnak, azt jobb esetben csak „félretesszük”, rosszabb esetben még át is verjük előtte, és hasznot húzunk belőle. Pedig intelligencia alapján ugyanúgy nem lenne szabad egy ember jelleméről véleményt alkotnunk, mint a bőrszín vagy a szexuális orientáció alapján.

Az intelligenciát nyugodtan tarthatjuk fontosnak, lehetünk büszkék arra, hogy mi magunk is mennyire intelligensek vagyunk (egy félmérés szerint az emberek 94 százaléka intelligensebbnek tartja magát a többieknél, pedig valójában a társadalom kétharmadának az átlagos tartományba esik az IQ-ja). De közben ismerjük el azok jogát is a társadalomban való aktív és hasznos részvételre, az önálló életvitelre, a döntéshozatalra, akiknek átlag alatti az intelligenciája. Ezt a jogot pedig nem azzal ismerjük el, ha kedvesek vagyunk velünk, és nem kérjük rajtuk számon, hogy miért nem örököltek jobb géneket, vagy miért nem nőttek föl ingerdúsabb környezetben, azaz miért nem elég intelligensek. Ez csak az első lépés, amit nem árt, ha a másik képességeinek elismerése követ. Ezt megtehetjük például úgy, hogy tanárként megtanulunk tőlük valami olyasmit, amihez nálunk jobban értenek, vagy vállalkozóként rájuk bízunk egy munkát, amit mi nem tudunk elvégezni – és ezért erkölcsi, anyagi megbecsülést biztosítunk épp úgy, mintha egy általunk nagyon okosnak tartott emberről lenne szó.

De mivel társadalomban élünk, az egyéni lépéseink önmagukban nem elegendők, az igazi változáshoz szükség van arra, hogy a társadalom is felnyissa a szemét. Amíg súlyosan értelmi fogyatékos gyerekeknek nem biztosítunk iskolai oktatást; amíg a nyelvi hátrányban lévő fiatalok nem kapnak felmentést az egyetemi/főiskolai felvételihez szükséges nyelvvizsga-követelmények alól; amíg egy enyhe értelmi fogyatékossággal élő ember nem szavazhat; és amíg (nem, nem az anya, hanem az „internet népe” számára) szinte magától értetődő, hogy a Down-szindrómásnak ítélt magzatnak nem kell megszületnie, addig nem kétséges, hogy az átlagnál alacsonyabb intelligenciával rendelkezőket számtalan diszkrimináció éri a mindennapokban. Ehhez képest nagyon keveset beszélünk arról, hogy ne csak a meleget, a cigányt, a muszlimot próbáljuk elfogadni olyannak, amilyen, hanem azt is, akinek pusztán annyi a „bűne”, hogy nem éri el az intelligenciája az átlagos szintet.

Kövess minket itt és Facebookon is, hogy naponta értesülj új cikkeinkről, és gazdagíthasd azokat saját észrevételeiddel, véleményeddel! 🙂